Elkészült a blog első főztje, de előtte szeretnék megosztani egy történtet, amelyet Ráth Zsuzsától "hallottam" - az Általa adott makrobiotikus recepteket tartalmazó füzetben olvastam:
"Külföldön élő barátom bejelentkezés nélkül ment el a rokonait meglátogatni Mexikóba. Az első napon a dédmamáját látogatta meg egy hegyek között fekvő apró falucskában. Két és fél óra erőteljes séta után jutott oda, mivel a faluhoz nem vezet út, csak ösvény. A dédmamája már várta. A faluban nincsen elektromosság, telefon, a mamának még órája sem volt. A Dédmama megőrizte az Ősök látását, hallását és tudását az EGYek idejéből. Habár az étel, amivel a barátomat megkínálta, nagyon egyszerű, tűzön főtt étel volt: rizs, bab és kukorica, a barátom szerint ez volt a legfinomabb étel, amit valaha is evett. Lehet, hogy a hosszú séta volt ennek az oka, lehet, hogy a friss hegyi levegő. De a barátom úgy gondolta, hogy valami más volt. Én is. A Dédmama ismerte a szakrális főzés tudását is. Megőrizte a testnek és léleknek étellel való táplálásának szakrális művészetét. Ő még a kezeivel meg tudta idézni a mágikus erőket és összekapcsolódni, előhozni az ételek természetes földi és éteri energiáit. Ez az idős hölgy olyan értékes és ritka ember, mint a tudása."
Azért másoltam be ezt, mert nekem ez a történet mondja el, hogy mi is a makrobiotika, illetve ez az idézet lehetne a blog arc poeticája is. Azt hiszem egyébként, hogy mindenkinek vannak ilyen étel-élményei: Anyám a mai napig emlegeti a Nagyanyja rántott levesét; én klasszikus recepteket szeretnék megfőzni, és csak annyi újítást viszek bele, hogy minden állati összetevőt elhagyok belőle, a sima lisztet köleslisztre cserélem, az étolajat szezámolajra vagy vízre.
A kelkáposzta főzelék is teljesen hagyományosan készült: egy nagy fej hagymát vékony csíkokra vágtam, először ezt tettem oda párolódni. Fontos: mivel a makrobiotika főzéshez minimális olajat használ vagy teljesen elhagyja, ezért most én is elhagytam, és vízen pároltam a hagymát. Amikor üveges lett, hozzátettem az ujjnyi csíkokra vágott kelkáposztát - két kisebb fejet vágtam fel -, megszórtam köménymaggal, hozzáadtam 3-4 gerezd egészen apróra vágott fokhagymát, kicsi vízzel felöntöttem, és így pároltam nagyon lassú tűzön. A makrobiotika a krumplit is mellőzi, én ezt most nem követtem: egy öklömnyi krumplit vágtam kisebb kockákra, amikor már egészen puhára párolódott a káposzta. Sűríthettem volna úgy, hogy kiveszek belőle valamennyit, összeturmixolom, és azt öntöm vissza; ehelyett most vízből, köleslisztből és tényleg nagyon kicsi pirospaprikából rántást késztettem: ezzel főztem még pár percig a főzeléket. Anyai, illetve dédanyai örökség: mindig kisebb zöldségeket kell venni, mert azoknak jobb az íze - ezt most a kelkáposztánál követtem, azzal, hogy két kisebb fejet vettem. A másik: nagyon lassú tűzön, viszonylag hosszan pároltam, ez kihozta a káposzta és a hagyma természetesen édes ízét. A fokhagymát soha nem préselem, mindig egy nagy késsel vágom egészen apróra.
A lencsefasírt készülhet bármilyen lencséből, én most hagyományos barnalencsét választottam. Körülbelül ugyanannyi főtt lencséből, főtt barnarizsből és kis szemű zabpehelyből szoktam készíteni a fasírt alapot; apróra vágott hagymát, fokhagymát és szárított kakukkfüvet szoktam még hozzátenni, alaposan összegyúrva az egészet.
A makrobiotikában két sütési módot ismerek. Az egyik: a sütőpapírral kibélelt tepsibe teszem a fasírtokat, így kerül a sütőbe - ebben az esetben nem kell olajat használni. A másik a mélysütés: egy serpenyőbe öt centinyi olajat forrósítok fel, ebbe helyezem bele a fasírtokat. Itt fontos megtartani az öt centit és az olajnak forrónak kell lenni, ugyanis ebben az esetben a fasírt minden oldala elmerül, és így egy gyors kérget kap az étel, amitől egyáltalán nem lesz olajos a közepe. Most az utóbbi módszert választottam.
Íme, az eredmény, állítólag nagyon jó lett...
A blog Facebook oldala: https://www.facebook.com/kelkaposztafozelek
